A nyelvelsajátítás kritikus periódus elmélete

A nyelvelsajátítás kritikus periódus elmélete Lenneberg(1976) nevéhez fűződik, aki szerint bizonyos nyelvhez kapcsolódó biológiai események (féltekei specializáció) csak egy korai ún. kritikus periódusban történhetnek meg. Ez az agyi specializáció, más néven nyelvi lateralizáció majdnem teljes egészében 2-5 éves kor között zajlik le…

A nyelvelsajátítás kritikus periódus elmélete
és a farkasok által nevelt gyerekek

A nyelvelsajátítás kritikus periódus elmélete

A nyelvelsajátítás kritikus periódus elmélete Lenneberg^[1](1976) nevéhez fűződik, aki szerint bizonyos nyelvhez kapcsolódó biológiai események (féltekei specializáció) csak egy korai ún. kritikus periódusban történhetnek meg. Ez az agyi specializáció, más néven nyelvi lateralizáció majdnem teljes egészében 2-5 éves kor között zajlik le, majd serdülőkorra teljes mértékben le is zárul. A nyelvi lateralizáció azért igen fontos, mert a bal féltekét annak veleszületett szerveződése valamelyest alkalmasabbá teszi a nyelvre. Így ahhoz, hogy a gyermek nyelvi fejlődése normális mederben haladjon, elengedhetetlen, hogy bizonyos nyelvi események, ingerek ebben az időszakban érjék a gyermeket. (Azonban, mivel az agy e korai életperiódusban még igen képlékeny, az ez időszakban bekövetkezett bal féltekei agysérülések nem feltétlenül eredményeznek tartós nyelvi sérülést. Ennek oka, hogy az agy jobb féltekéje ebben az időszakban még képes teljes mértékben átvenni a bal féltekei nyelvi funkciókat.)

Mi bizonyítja a kritikus periódus létezését?

A kritikus periódus létezését a XX. század utolsó évtizedeiben számtalan neurobiológiai, illetve viselkedéses kutatás adatai alátámasztották. Az azonban nem világos az anatómiai adatokból, hogy egy előhuzalozott, meghatározott időben bekapcsoló, majd kikapcsoló elsajátító rendszer specializálódott volna a nyelvre^[2].

Habár egyelőre nem tudjuk, hogy létezik-e egy nyelvre specializálódott ki-bekapcsoló rendszer az agyban, a kritikus periódus létezését a fenti kutatásokon túl több, a véletlen szülte eset is igazolja.

A vadonban, izolációban, sokszor állatok (farkasok, kutyák, majmok, kecskék, stb.) között nevelkedett és talált gyermekek esetei bizonyítják, hogy az ember bizonyos életkor elérése után mégoly hozzáértő segítség ellenére sem képes spontán módon elsajátítani a nyelvet^[3].

A leghíresebb esetek közé tartoznak az Aveyron-i erdőben talált Victor; Kaspar Hauser a német, elzártságban felnövekvő gyermek; Amala és Kamala, a két indiai kislány, akik farkasok közt nevelkedtek; és a modernkori vadgyermek, Genie^[4].

Farkasok által felnevelt gyerekek és elzárt gyerekek esetei^[5]

Az aveyroni Victort 1797-ben találták a franciaországi Aveyron erdejében. A feltételezések szerint akkor 10-12 éves gyermek nem tudott beszélni, és viselkedése sok tekintetben az állatokéhoz volt hasonlatos. Habár Victort pártfogásába vette az akkori orvostudomány egyik legnagyobb alakja, Jean Itard (aki 5 éven keresztül minden energiáját a fejlődésben lemaradt gyermek fejlesztésére fordította), Victor sosem tanult meg beszélni, és az emberi környezetben általában ellenségesen viselkedett.

Kaspar Huserre 1928-ban találtak rá, amint a németországi Nurenberg felé vezető úton bandukolt. Az akkor 17 éves fiú esete óriási port kavart fel. A társadalmon kívül felnőtt fiú, akit korában látványosságként bámultak, egyes feljegyzések szerint nem volt képes ragozni, határozói szerkezetet és melléknévi igeneveket használni; azaz nyelvi képességei igen limitáltak voltak. 

A gyermekről kiderült, hogy egy sötét kamrában, szinte teljes izolációban növekedett, melynek eredményeképpen nem csupán nyelvi, de számtalan más szempontból is visszamaradott volt a fejlődése. Rendkívül érdekes azonban, hogy amint később kiderült, Kaspar agyának kéregállománya meghökkentően kicsi volt, ami a koragyermekkori életfeltételek miatt bekövetkező agyi atrophiat (elsorvadást) bizonyította^[6].

Kamala és Amala esete az egyik legérdekesebb a farkasok által felnevelt gyerekeké között. A két kislányt, a 18 hónapos Amalát és a 8 éves Kamalát az indiai Midnapore közelében levő farkas-barlangban találták 1920-ban. A két lány a feltételezések szerint nem állt vérrokonságban egymással, hanem szüleiktől elhagyatottan, egymástól eltérő időben került a farkasok közé^[7].

Feljegyzések szerint ötévi emberi nevelés után, nyelvi szempontból jóformán alig fejlődtek. Alig használtak szavakat tárgyak spontán megnevezésére, s a használt szavak legtöbbje az (Indiában hivatalos) angol nyelv szavaihoz nem hasonlatos hangokból állt.

Kritikus vagy szenzitív periódus?

Úgy tűnik tehát, hogy habár a farkasok által felnevelt gyerekek képesek egyes szavak, egyszerűbb nyelvtani szerkezetek elsajátítására, a kritikus periódus lezárulta után elveszítik azon képességüket, hogy megértsék, és használni tudják a valódi emberi kommunikáció szempontjából elengedhetetlenül fontos összetett és bonyolult nyelvtani szerkezeteket. Természetesen az egyes esetek igen nagy eltéréseket mutathatnak, hiszen nem mindegy, hogy adott gyermekre hány évesen leltek rá, mennyi időt töltött el izoláltságban növekedve, milyen pszichés sérüléseket szenvedett el, és így tovább.

Egyes esetekben a tudósok azzal is megpróbálkoztak, hogy a kritikus időszakban nyelvektől elzárt gyermeknek jelnyelvet tanítsanak. (A jelnyelvek a beszélt nyelvekhez hasonló felépítésűek, a beszélt nyelvvel egyenértékűek, s mint ilyenek szintén megkövetelik, elősegítik a neurológiai fejlődést.) Ezek a törekvések azonban szintén csupán részben vezettek sikerhez, ami szintén azt látszik alátámasztani, hogy a kritikus periódusban nyelvi szempontból ingermentes környezetben felnövekvő gyermekek nyelvileg sosem válnak teljesen kompetenssé.

Érdekes azonban az 1938-ban talált Ohio-i kislány, Isabelle esete, aki épp a korai életkorban elsajátított sajátos jelnyelvnek köszönhetően vált képessé a későbbiekben a beszélt nyelv elsajátítására. A kislány 6 éves koráig élt összezárva süket-néma édesanyjával, akivel egy sajátos, általuk kreált gesztusnyelv segítségével kommunikált. Szabadulását követően a kislány meghökkentően gyors nyelvi fejlődést produkált, és a normális nyelvi fejlődés minden fázisát végigjárva (még ha ezek nem is a hagyományos sorrendben követték egymást), tökéletesen megtanult beszélni.

A fentiek sok port kavaró esete kapcsán John L. Locke^[8] érdekes javaslattal élt. Véleménye szerint a kritikus periódus kifejezés helyett az ún. szenzitív periódus megfogalmazást kellene használni, ezzel utalva arra, hogy a kifejezés egy olyan időszakot jelöl, mely a legoptimálisabb a ‘nyelvi-behangolás’ (‘tuning’) szempontjából. Azt értve ez alatt, hogy habár az agy ez alatt az időszak alatt a legalkalmasabb a grammatikai szerkezetek elsajátítására, az agy ezen a perióduson túl sem veszíti el teljesen azon képességét, hogy alkalmazkodjon. A szenzitív perióduson túl tehát a nyelvi fejlődés sokkal lassabb, nehézkesebb, és az elért eredmény tökéletlenebb lesz (mint azt a fenti esetek is bizonyítják).

A kritikus nyelvi periódus és a korai nyelvtanulás összefüggései

Amint azt Locke meghatározása is magába foglalja, az első 5-6 életév a legoptimálisabb időszak a nyelvtanulásra. Ez természetesen nem csupán az anyanyelv, hanem bármely nyelv(ek) elsajátítására vonatkozik^[9].

Érdekesség, hogy egyes, az 1990-es évek végén készült neurolingvisztikai kutatások eredményei szerint, különbség mutatható ki a korai és a késői kétnyelvűek között. Amennyiben a kétnyelvűség gyermekkorban alakult ki, csupán egy összefüggő aktivitást észleltek a Broca-mezőben, ha viszont a második nyelvet felnőttkorban tanulták meg, két elkülönülő aktív terület mutatkozott, a két központ között csaknem 1 cm-es távolsággal (Kim és munkatársai, 1997.^[10]).

Mindez ugyan csak érdekesség, de talán érzékelteti, hogy az, hogy egy gyerek mikor fog az anyanyelvén túl egy másik nyelv elsajátításába, nem csak nyelvtudására, hanem szó szerint az agyára is hatással lesz.

Irta: Pollák Éva